Igaz, az újévi fogadalmakról lemaradtam, de az elszántságomnak semmiféle babona nem árt. Az "ebben-az-évben-nem-szedek-fel-plusz-kilókat" és a "minden-nap-minimum-1-órát-sportolok" című teljesíthetetlen baromságok nekem soha nem váltak be. A mai reggelt például 2 nagy szelet tejszínes sajttortával kezdtem és nincs lelkiismeretfurdalásom. Legfeljebb amiatt, hogy a többieknek így alig jut. Ezek helyett inkább próbálom a dolgok izgalmas oldalát nézni. Mint csütörtökön. Nagy nehezen, a szakadó hóesés ellenére -ami végül nem tartott sokáig- elindultunk egy kisebb sítúrára, ami a főút melletti szántáson kezdődött, kb. 100 méterre a luxusvillánktól. Majd majdnem ugyanott véget is ért, mivel kiderül, hogy a szántáson egy kör alakú pályát alakítottak ki az unatkozó gyerekek... hehehe... Nem gond, mi vagányok vagyunk, elindulunk a térdig érő friss hóban felfelé (mármint sítalpon állva ért térdig, amúgy tuti derékig süllyedtem volna...). Valahol biztos lesz egy ösvény. Valahol. 10 perc múlva is voltunk valahol, fákkal körülvéve. 20 perc múlva egy eldugott külvárosi részhez értünk, Magnus állítólag tudta hol vagyunk. Sokat nem is tévedett, pár perc keringés után találtunk egy kialakított pályát.
(Azok kedvéért, akik még nem láttak ilyet, elmondom, hogy a sífutó ösvények kialakítása egy speciális gép feladata, ami az általában 3-4 méter széles út két szélén 1-1 pár vájatot alakit ki, amiben a klasszikus stílus kedvelői araszolhatnak előre. Középen pedig egyenletesen, viszonylag keményre hengerli a havat.)
Na, ennek a mi ösvényünkön nem sok nyomát láttam. Az út szép lassan emelkedni kezdett, az én erőm pedig egyre gyorsabban csökkent. Minden fejben dől el! Ezért én elkezdtem azt képzelni, hogy Marit Bjørgen vagyok, a norvégok női sífutó masinája, Vancouverben eddig 2 aranyéremmel gazdagodva. Meneteltem is keményen, edzői (Magnus) utasításokkal a fülemben:
-Közelebb tedd a léchez a botot!
-Ne riszáld a feneked!
-Menj továááááááább!!!
Ha így folytatja, magyar bajnok leszek, minimum. Az ösvény kezdett kitisztulni, juppi, mindjárt a csúcson vagyunk! De mikor? Természetesen a következő emelkedő után. Mint vízitáborban a következő kanyar után... Aztán csak elértük azt a bizonyos következő kanyart és elénk tárult a villanypóznák véget nem érő láncolata és az alattuk húzódó enyhén lejtő (!) pálya. Itt kezdtem örülni, de sajnos túl korán. A coach következő utasítása szerint a következő feladat ezen a szakaszon párhuzamos, egymás mellett tartott lécekkel kell csúsznom, kizárólag a karjaimmal segítve az előrehaladást. Bahh.. Nekem befellegzett, főleg másnap, mikor nem bírtam felemelni a teáscsészémet sem. Valahogy túléltem, pulzus a csillagos egekben. De melyik villanypóznánál kell jobbra fordulni? -Nyugi, emlékszem, -mondja Magnus- kis táblácskákkal van jelölve rajta, hogy magasfeszültség! haha, de melyiken nem??? Találomra indultunk el lefelé, egyenesen a szűzhóba ismét, szerencsére nem találkozunk senkivel, aki jót röhöghetett volna a szuper lejtő-technikámon. A hátralevő izgalmaim arra korlátozódtak, hogy azért fohászkodtam magamban, hogy ne találkozzunk jávorszarvassal, amiről eddig természetesen csak rémtörténeteket hallottam. Jó pár nyomot láttam, de állatot egyet sem.
A kalandok pedig folytatódnak...
(Azok kedvéért, akik még nem láttak ilyet, elmondom, hogy a sífutó ösvények kialakítása egy speciális gép feladata, ami az általában 3-4 méter széles út két szélén 1-1 pár vájatot alakit ki, amiben a klasszikus stílus kedvelői araszolhatnak előre. Középen pedig egyenletesen, viszonylag keményre hengerli a havat.)
Na, ennek a mi ösvényünkön nem sok nyomát láttam. Az út szép lassan emelkedni kezdett, az én erőm pedig egyre gyorsabban csökkent. Minden fejben dől el! Ezért én elkezdtem azt képzelni, hogy Marit Bjørgen vagyok, a norvégok női sífutó masinája, Vancouverben eddig 2 aranyéremmel gazdagodva. Meneteltem is keményen, edzői (Magnus) utasításokkal a fülemben:
-Közelebb tedd a léchez a botot!
-Ne riszáld a feneked!
-Menj továááááááább!!!
Ha így folytatja, magyar bajnok leszek, minimum. Az ösvény kezdett kitisztulni, juppi, mindjárt a csúcson vagyunk! De mikor? Természetesen a következő emelkedő után. Mint vízitáborban a következő kanyar után... Aztán csak elértük azt a bizonyos következő kanyart és elénk tárult a villanypóznák véget nem érő láncolata és az alattuk húzódó enyhén lejtő (!) pálya. Itt kezdtem örülni, de sajnos túl korán. A coach következő utasítása szerint a következő feladat ezen a szakaszon párhuzamos, egymás mellett tartott lécekkel kell csúsznom, kizárólag a karjaimmal segítve az előrehaladást. Bahh.. Nekem befellegzett, főleg másnap, mikor nem bírtam felemelni a teáscsészémet sem. Valahogy túléltem, pulzus a csillagos egekben. De melyik villanypóznánál kell jobbra fordulni? -Nyugi, emlékszem, -mondja Magnus- kis táblácskákkal van jelölve rajta, hogy magasfeszültség! haha, de melyiken nem??? Találomra indultunk el lefelé, egyenesen a szűzhóba ismét, szerencsére nem találkozunk senkivel, aki jót röhöghetett volna a szuper lejtő-technikámon. A hátralevő izgalmaim arra korlátozódtak, hogy azért fohászkodtam magamban, hogy ne találkozzunk jávorszarvassal, amiről eddig természetesen csak rémtörténeteket hallottam. Jó pár nyomot láttam, de állatot egyet sem.
A kalandok pedig folytatódnak...



